Róma egyik legmagasabb dombján, a Caeliuson (Celio) álló körtemplom a római magyar jelenlét egyik legértékesebb műemléke. Az V. században Szent István diakónus tiszteletére felszentelt centrális alaprajzú templom közepén álló oltárát Szent István, Szent Imre és Szent László tiszteletére szentelték föl.
V. Miklós pápa, Róma első tudatos újjáépítője elrendelte a templom restaurálását, és a Santo Stefano liturgikus szolgálatát a magyar alapítású pálos rendre bízta. Ezidőből származik a belső bejárat, maga a reneszánsz főoltár és a felszentelését megörökítő kőtábla is, amelyen olvasható: a pápa a Santo Stefano Rotondót a magyar pálos rendnek adományozza.
A templom a XX. század közepén Mindszenty József bíboros hercegprímás címtemploma volt.
Kísérteties freskók
Charles Dickens nem rajongott a 6. századi templom kísérteties falfestéséért.
36 falfestmény a halál tucatjait ábrázolja.
A Santo Stefano Rotondót a 1400-as évek közepén szentelték fel, de hátborzongató alkotásait valamikor a 16. században adták hozzá. Ezeken a falfestményeken római mártírokat nyúznak, főznek, élesztenek, pörkölnek, keresztre feszítenek és elevenen eltemetnek. Az egyes falfestmények felett annak a császárnak a neve, aki elrendelte az egyes kínzásokat.
Charles Dickens meglátogatta a templomot, és később ezt írta:
„A római egyházak nagy álmából részleteket kiemelni a világ legvadabb foglalatossága lenne. De a Szent Stefano Rotondo, egy régi templom nyirkos, penészes boltozata Róma külvárosában, mindig is a legfelsőbb helyen fog küzdeni az emlékezetemben, a falait borító förtelmes festmények miatt. Ezek szentek és őskeresztények mártíromságát ábrázolják; és a borzalom és mészárlás ilyen panorámáját senki sem tudná álmában elképzelni, még akkor sem, ha egy egész disznót kellene nyersen megennie vacsorára. Szürke szakállú férfiakat főztek, sütöttek, grilleztek, gyűrtek, égettek, vadállatok ették meg, kutyák falták fel, élve temették el, lovak tépték szét, fejszékkel aprították fel: nőknek vascsipeszekkel tépték fel a mellét, nyelvüket kivágták, fülüket lecsavarozták, állkapcsukat letörték….. Annyira ragaszkodnak hozzá, és úgy fáradoznak rajta, hogy minden szenvedő ugyanolyan csodálkozásra ad alkalmat, mint amilyet szegény öreg Duncan ébresztett Lady Macbethben, amikor csodálkozott, hogy ennyi vér van benne.” Képek Olaszországból (1846)